Dobhártyaszaggató tapsvihar, üdvrivalgás, sok száz pár láb elefántcsordaszerű dobogása… – ez fogadta a színészeket, no meg Alföldi Róbertet, Szörényi Leventét és Bródy Jánost szombat este a Papp László Sportarénában, az István, a király után. Fura, hogy életem egyik legmeghatározóbb, libabőrös színházi élménye sokak szerint minimum nyilvános kivégzést kíván.
Kis tervezés, spórolás, némi rugalmasság, és egy középosztálybeli magyar is bejárhatja a nagyvilágot. Adunk pár tippet, hogyan érdemes nekivágni.
A Szigeten nem történt semmi. Az a fajta semmi, ami annyira szürke, hogy nehéz róla bármit is írni. A végén „szerencsére” akadt egy baromi rossz élmény: David Guetta az amúgy tök jó számainak békés egymás után pakolása helyett beizzított egy láncfűrészt, és az istennek sem akarta kikapcsolni. Csoda, hogy háromnegyed órán át bírtam hallgatni.
A Bükki Nemzeti Park kellős közepén meghúzódó falu messziről pont úgy néz ki, mint a földi paradicsom. Közelről is. Ami a vendégnek adománynak tűnik, azt a helyiek átoknak élik meg. Az erdő az életük, de a természetvédők évről évre egyre jobban kiszorítják onnan őket. Mit csinál ötszáz ember az erdő közepén, ha teljesen magukra vannak utalva? Mi hír Magyarország elfeledett településein? Répáshután jártunk.
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
