Izé

A történet ott kezdődik, hogy Ian és Larissa Murphy 2005-ben találkoztak az egyetemen, szerelem szövődött közöttük, és olyan hamar komolyra fordult a dolog, hogy már azt tervezgették, ha elvégzik az egyetemet, összeházasodnak. Tíz hónapja jártak, amikor Larissa kapott egy telefonhívást, hogy Ian autóbalesetet szenvedett. Bekövetkezett az, ami legtöbbünk legrosszabb rémálma és legnagyobb félelme: a fiatalember ugyan nem halt meg, de súlyos agykárosodást szenvedett, kerekes székbe kényszerült, csöveken keresztül táplálták és kommunikációs képességét is elvesztette, azóta állandó ápolásra szorul. Larissa ekkor úgy döntött, hogy nem kezd új életet mással, hanem folytatja a régit, és odaköltözik barátja szüleihez, kiveszi a részét Ian ápolásából. Az önfeláldozó szeretetnek lassan meglett az eredménye: Ian már tud enni, sőt, kommunikálni is, igaz, az artikuláció roppant nehezen megy neki, ami mutatja, milyen súlyosan sérült a balesetben a beszédközpontja is. 

Őszintén, ti mit választottatok volna a lány helyében? 

Pont tegnapi riport: ez a magyar lány nem volt túl szerencsés, az ő barátja, barátai egy hasonló eset után leléptek...

Egy indiai kisfiú 1986-ban elaludt a vonaton, és a tervezettnél 1500 kilométerrel messzebb, Calcuttában ébredt fel. Saroo Brierley 26 évvel később tudott hazatalálni, méghozzá a Google Earth segítségével.

A hihetetlen történetről a Google egy háromperces videót készített, míg a férfi könyvet írt róla. Saroo Brierley elveszett gyermekként egy ideig az utcán élt, majd egy árvaházban, később pedig egy ausztrál család fogadta be.

Felnőttként a Google Earth segítségével keresett otthona után, amelyről csak annyit tudott, hogy körülbelül 1500 kilométerre volt Calcuttától. A vasútvonalak és a műholdképek alapján több éves kutatómunka után tavaly vélte felfedezni családja környékének házait, majd az otthonát is. 2012-ben tehát Ausztráliából Indiába utazott, ahol megtalálta édesanyját.

„Minden ember élni akar. Auschwitzban, a Gulagon, Recsken sem lettek öngyilkosok az emberek. Ez a normális reakció, amíg van remény. Amikor viszont végleg elveszett, és valaki azt mondja, hogy meg akarok halni, az egy olyan súlyos állapot, amit tisztelni kell. Fontos, hogy legyen választójogom, akkor is, ha nem megyek el szavazni.” 

„...olyan napokat kaphat a beteg a halála előtt, amelyekre azt mondja, ez volt életem legszebb időszaka. Ilyenkor már nincs vesztenivaló, az ember olyan gesztusokat is meg tud tenni, amit előtte nem. Helyrehozza a kapcsolatot a családjával, számot vet az életével, egészen máshogy tekint vissza a múltjára, és kivétel nélkül mindenki azt mondja, kevesebb lett volna, ha ezt nem éli át.”