„Nem értem a magyar sportújságírás etikáját, de még-inkább nem a szerkesztő „címjóváhagyó” beleegyezését, hogy egy cikk Cseh László világbajnoki győzelme után így, ilyen címmel megjelenhetett?
Bocsánat, de ki nem sz@rja le az amerikai bajnokságot, amin a krém ott sincs, így pszichikai nyomás a nulla felé konvergál, míg Cseh Lacinál egy országot képviselve, nagy lelki nyomással terhelve nyeri meg a világbajnoki címet, s veri meg az egész - közöttük amerikai - mezőnyt!
Miért kell ezt a mindenképp' például szolgáló fiatalembert az örömétől megfosztani ezzel a hatásvadász, harsogó és Lacira nézve lekicsinylő címmel cikket lehozni!??”
Megnyitom a Facebookot, mit látok? Hét ismerős is megosztott egy primkó viccet, ami egy dán testépítő - szerintük nőietlen - külsején élcelődik. Épp úgy, ahogy az óvodában piszkálják a gyerekek azt, aki más, mint ők. Ostobaság, gonoszság, vállat rándítok. Nézelődöm tovább, erre az arcomba ugrik a római strand szponzorált tartalma, ami egy kevésbé feszes popsijú fürdőző ábrázatán fanyalog. A marketingesük tényleg úgy gondolta, ez a kommunikáció építi a hidat a strandolók széles tömege felé. Arcul csap a hétköznapi szexizmus: tényleg ezek a megosztások számítanak normálisnak, és erre a vonatra érzékeny és értelmes emberek is örömmel felkapaszkodnak, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat a bőrükben?!
nem mellesleg mindenki tudja, hogy az összes sportba amibe USA érdekeltség van tökig tolják szerekkel a sportolókat, de ebbe most ne menjünk bele.