Izé

De vajon tényleg olyan nagy „szent” volt vagy a XX. századi történelem egyik legnagyobb svindlije?

A következőket olvastam róla ma egy ismerősöm üzenőfalán: 
„Nagyjából az ellenkező igaz ahhoz képest, ami a közvéleményben él róla. Megszámolatlanul folytak be a dollármilliók szervezetéhez, a Szeretet misszionáriusaihoz, és aztán a pénz nagy része nyomtalanul el is tűnt, nagyjából 10 százalékát fordították csak jótékonysági célokra, szűkmarkúan bántak a pénzzel, ha a szegényeken kellett segíteni. Sok beszámolót lehet találni arról, hogy az indiai természeti és ipari katasztrófák áldozatainak anyagilag nem segítettek semmit, csak imát és ócska Szűz Mária medálokat osztogattak. Nem csak kétes csatornákon keresztül tűnt el a rengeteg pénz, a bevételi források között is volt erőteljesen megkérdőjelezhető. Teréz kimondottan jó barátságban volt például Papa Doc-kal, a véreskezű diktátorral. Kapott Teréz milliókat egy hírhedt csalótól is, és hiába írt egy ügyész levelet, kérve, hogy juttassák vissza a kisemberek megtakarításainak kifosztásából származó adományt, még csak válaszra sem méltatta. Sokan hiszik azt, hogy Teréz anya kórházakat tartott fent a legszegényebbeknek, de a valóság ennél sokkal durvább. Ezekre az intézményekre sokkal jobb kifejezés a halálgyár, amikhez képest a leglepukkantabb magyar állami kórházak is svájci luxusklinikának számítanak. Zsúfoltságban, elképesztő higiéniai körülmények között, a legalapvetőbb, minimális orvosi segítségnyújtástól is megfosztva, legfeljebb egy-egy aszpirint kapva tengették az életüket az ott szenvedő betegek. Nagyon sok odalátogató orvos és önkéntes fejezte ki a felháborodását az embertelen állapotok miatt. A Nirmal Hriday nevezetű otthon volt Teréz legkedvesebb intézete, mivel ezt alapította először. Közel 50 év alatt bő nyolcvanezer embert fogadtak itt, és ebből harmincötezer nem is hagyta el élve a házat. Nem csak azért, mert fertőtlenítés nélkül használták fel újra és újra a tűket a betegek között, amíg teljesen el nem kopott a hegyük. Nem csak azért, mert lejárt szavatosságú gyógyszereket használtak. Nem csak azért, mert érzéstelenítés nélkül amputáltak. Nem csak azért, mert a rák végső állapotának iszonyu fájdalmait átélő emberek problémáját úgy oldották meg, hogy odakötözték az ágyaikhoz. És nem csak azért, mert a képzetlen misszionáriusok által kezelt betegek között volt olyan, aki csak azért halt meg, mert rosszul etették, és egyszerűen megfulladt. Hanem azért, mert nem a gyógyítás volt a lényeg, hanem az, hogy az emberek szenvedjenek. Na és persze hogy a más vallásúakat életük utolsó órájában akaratuk ellenére megkereszteljék.

Ez a legszomorúbb és legfelháborítóbb az egészben, hogy Teréz milliárdjaiból bőven futotta volna akár indiai mértékkel ultramodern kórházakra is, de legalábbis sok, viszonylag jól felkészült otthonra. Ő mégis inkább százszámra hozta létre ezeket a szenvedésgyárakat. És miért? Emberi ésszel szinte felfoghatatlan, de ez a végletekig fanatikus, még ortodox katolikus körökben is ultra-dogmatikusnak számító, minden evilági szenvedésre érzéketlen, totális valláskárosult elmebeteg nő ebben lelte örömét. Megkérdezték persze őt az intézeteire jellemző embertelen állapotokról, és a válasza mindig ugyanaz volt. A szenvedés áldás és gyönyörű, és minél több a szenvedés, annál jobb az egész világnak. Ugyanis így mindenki, aki elveszti minden evilági reményét, átérezheti Jézus szenvedését a Golgotán. Ez a nő azért okozott évtizedeken keresztül elképesztő mennyiségű szenvedést emberek tízezreinek, hogy azok úgymond lelkileg megtisztulhassanak a képzelt megváltója szenvedését minél mélyebben átélve. Ezt nem én találom ki, könnyű keresni olyan interjúkat tőle, ahol nyíltan beszél a szenvedésmániájáról. Persze amikor neki volt szüksége kórházi ellátásra, akkor nem feküdt be a szerencsétlen haldoklók közé valamelyik saját, kalkuttai halálgyárába, inkább magánrepülőgépen utazott kaliforniai luxusklinikákba. 

Teréz a valaha élt egyik legkegyetlenebb és legperverzebb rohadék volt, egyszerűen nincsenek szavak rá, amit ez a szipirtyó művelt. Jellemző módon még a Nobel-díja elfogadásakor is arról papolt, hogy a legnagyobb veszély, ami a világbékét fenyegeti, az nem a világméretű fegyverkezés, nem az éhínségek, nem a terrorizmus, nem a túlnépesedés, nem a természeti katasztrófák, hanem az abortusz és a fogamzásgátlás. Még akkor is, ha háborúkban ezerszámra megerőszakolt nőkről volt szó, mert természetesen ilyen esetben is kampányolt ellene.”

Elárasztja Európát az olcsó, de gagyi, sőt gyakran hamis kínai méz. Az Unió mostanáig nem tett semmit, a magyar termelők pedig már a piac felét elvesztették a méhészegyesületek szerint, vagyis több tízezer ember megélhetése forog veszélyben.

A hét idiótája: a 48 éves, kétgyermekes nyírkátai mérnökcég ügyvezetője, Cs. Sándor vonattal vágatta le a lábait, miután közel egymilliárd forint értékben kötött baleset-biztosításokat. Lebukott.

A történet ott kezdődik, hogy Ian és Larissa Murphy 2005-ben találkoztak az egyetemen, szerelem szövődött közöttük, és olyan hamar komolyra fordult a dolog, hogy már azt tervezgették, ha elvégzik az egyetemet, összeházasodnak. Tíz hónapja jártak, amikor Larissa kapott egy telefonhívást, hogy Ian autóbalesetet szenvedett. Bekövetkezett az, ami legtöbbünk legrosszabb rémálma és legnagyobb félelme: a fiatalember ugyan nem halt meg, de súlyos agykárosodást szenvedett, kerekes székbe kényszerült, csöveken keresztül táplálták és kommunikációs képességét is elvesztette, azóta állandó ápolásra szorul. Larissa ekkor úgy döntött, hogy nem kezd új életet mással, hanem folytatja a régit, és odaköltözik barátja szüleihez, kiveszi a részét Ian ápolásából. Az önfeláldozó szeretetnek lassan meglett az eredménye: Ian már tud enni, sőt, kommunikálni is, igaz, az artikuláció roppant nehezen megy neki, ami mutatja, milyen súlyosan sérült a balesetben a beszédközpontja is. 

Őszintén, ti mit választottatok volna a lány helyében? 

Pont tegnapi riport: ez a magyar lány nem volt túl szerencsés, az ő barátja, barátai egy hasonló eset után leléptek...

Az orvos állítólag összeveszett a beteggel, aki egy friss műtétből lábadozott az intenzív osztályon, leszíjazva. A biztonsági kamerák felvételén jól látszik, amint a doktor rövid szóváltás után elveszti a türelmét, és többször is lesújt az ágyon fekvő, kiszolgáltatott férfira. A szívbeteg páciens pár órával később meghalt. Andrej Votyakov, az orosz orvos később azzal próbálta magyarázni tettét, hogy 24 órás szolgálatban volt, teljesen ki volt merülve, és elvesztette a kontrollt. Emellett azt állította, hogy a beteg provokálta és becsmérlő szavakkal illette őt, pedig régóta keményen dolgoztak azon, hogy megmentsék az életét.