Kezdjük ott, hogy méltatlan helyzet szerintem nincsen. Azért írtam idézőjelben. Mindennek oka és célja van, amit meg kell élned. Erről szoktak megfeledkezni a díszbarátok és az önjelölt guruk, akik kézzel-lábbal ösztönöznének a továbblépésre. Márpedig erőnek erejével nem léphet tovább, aki nem áll készen.
Lábra sem tudott állni és ideje 95 százalékában ágyhoz kötött volt Ella Woodward, akinek az idegrendszerét támadta meg egy ritka betegség. Miután a gyógyszerek nem segítettek rajta, a saját kezébe vette a sorsát. Ma már makkegészséges, és másoknak ad tanácsot.
„Hát… remélem, ez a kenőcs segít!” – mondta aggodalmas képpel a patikus. „Baaazmeg!” – vette le lassított felvételként a szemüvegét az egyébként kifinomult nyugdíjas hölgy prototípusát megtestesítő némettanárom. Merthogy van három apró lyuk az arcomon. Egyszer meg kikaptam a lábszáramból egy több centis darabot. Még a pihéket is irtottam eddig, de mindezt ideje átgondolnom.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
„Valaki kolbászt eszik…” – szimatoltam a levegőbe a Krakkóból hazafelé igyekvő buszon, ami majdnem ott hagyott. „Á, ez szerintem csak a lábam!” – vágta rá útitársam, aki épp akkor vette le a cipőjét. Szóval ennyit gyalogoltunk Lengyelország második legnagyobb városában, és élveztük minden egyes percét. Na, jó, majdnem mindet, de bevallom a rosszabbakat is.
„She’s got the look!” – motyogtam vidáman a fülembe dübörgő Roxette-sláger refrénjét, jobb kezemet a magasban tartva, a ballal meg magam előtt metálvillát rázva. A szomszéd néni elég furcsán nézett, de nem sokáig láttam. Mert a lábam gyorsabban vágtatott alattam, mint valaha. Életemben először önszántamból futottam, s ennek éppen egy hónapja.
Dobhártyaszaggató tapsvihar, üdvrivalgás, sok száz pár láb elefántcsordaszerű dobogása… – ez fogadta a színészeket, no meg Alföldi Róbertet, Szörényi Leventét és Bródy Jánost szombat este a Papp László Sportarénában, az István, a király után. Fura, hogy életem egyik legmeghatározóbb, libabőrös színházi élménye sokak szerint minimum nyilvános kivégzést kíván.
Tudja, mit tartalmaz a kisrutin, vagy hogy mit jelent, ha kicsit magasabb az LDL vagy az MCV-szintje?
„Nem hiszem el, hogy már megint ideszarik ez a kis mocsadék!” - dühöngött Takács papa a nappaliban. A húsvéti locsolkodás miatt harmadnapos férfi összeráncolt homlokkal, enyhén vicsorogva meredt a lába előtt éppen bogyósorozatot gyártó törpenyúlra.
„Siess, Mackókám! Még le akarom borotválni a lábam vacsi előtt, mert úgy nézek ki, mint egy jeti!” – kiáltotta a lány az ajtó tömör anyagába, mely halk rotyogtatás ritmusára, mély hangon válaszolta: „bébi, tudod, hogy a kávétól mindig rám jön a szapora…”
