Izé

Van saját személyi edződ, dietetikusod, stylistod, sőt pszichológusod és alternatív gyógyászod is. De mégis máshoz fordulsz, másnak fizetsz, más tanácsát fogadod meg. Mástól várod el, hogy megmondja, mi a jó neked. Pedig az, aki mindenkinél jobban tudja a választ az összes kérdésedre, veled együtt született. Kevésbé költőien úgy is súghatnám, hogy te vagy az, bazmeg.

Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.

A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.

Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.

Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.

Egy-egy álompártól minden évben el kell búcsúznunk, de idén rekordszámú kapcsolat ért véget Hollywoodban. Szakítottak öregek és fiatalok; megingathatatlannak hitt párok és friss házasok; finom lelkű színművészek és bulvárban edződött celebritások.

A „hogy aludtál?” kérdésre még egy kicsit nehezen emészthető válasz a „kilencvenöt százalékosan”. A „milyen napod volt?”-ra pedig talán nem azt várja az ember, hogy „elég aktív, tizenegyezer ötszázas”. Mármint annyi lépéses, tetszik tudni. Mert én a karácsonyi ajándékom segítségével már ilyeneket bírok mondani. Wittie, a félujjnyi kütyü foglalkozását tekintve aktivitásmérő, így nem meglepő, hogy éjjel-nappal szeret mérni.

„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.

„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor, majd jó hangosra vette a rádiót a buszon. Egy bácsi rögtön pálinkát kezdett körbekínálni, túlharsogva a valami pappal készült konzerv interjút. Más nem totojázott, kapásból elővette a zsemléből kilógó rántott húst. Ott ültem a kispárnámnak dőlve, s tudatosult bennem: ezek már felkeltek, én pedig még le sem feküdtem. De kit érdekel, hiszen Bécsbe megyek!

Kedves, vicces és szórakoztató a Coming Out. Csak éppen a melegek világához nincs köze, pedig elvileg hazánk első „buzis” mozijának indult. Azt üzeni, hogy a homoszexualitás egy alapos fejbeütéssel véglegesen gyógyítható: nem kell aggódni, a második odacsapás után sem kattan vissza a gomb, sosem áll többé szőrös popsik látványára a péló.