Aki otthon sütne kenyeret, nem a technológián fog elcsúszni, hanem a megfelelő liszt beszerzésén. A fehér kenyér sütésére való BL 80-as lisztből ugyanis még a hipermarketek is csak egyfélét tartanak. Miért van ez így, és mennyire jók a hozzáférhető kenyérlisztek?
Az elsőszülöttek komolyabbak, felelősségteljesebbek, a középsők könnyebben barátkoznak, a legkisebbek fegyvere pedig a báj és a bohóckodás. Ám egyes kutatások szerint a születési rend a fizikai megjelenést, a szexuális orientációt és a betegségekre való hajlamot is befolyásolhatja
Lett már jellegtelen vagy kellemetlen a flan vagy a panna cotta, mert partnere nem a szokásos tejszínt vásárolta? Ne hibáztassa őt ezért, aki a tejszínek világában el akar igazodni, kénytelen a Magyar Élelmiszerkönyvet betanulni. És azt még akkor sem fogja tudni, melyik habtejszínből nem lesz hab sohasem. Most mindent megmutatunk.
A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
A „hogy aludtál?” kérdésre még egy kicsit nehezen emészthető válasz a „kilencvenöt százalékosan”. A „milyen napod volt?”-ra pedig talán nem azt várja az ember, hogy „elég aktív, tizenegyezer ötszázas”. Mármint annyi lépéses, tetszik tudni. Mert én a karácsonyi ajándékom segítségével már ilyeneket bírok mondani. Wittie, a félujjnyi kütyü foglalkozását tekintve aktivitásmérő, így nem meglepő, hogy éjjel-nappal szeret mérni.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)
2013. 11. 29. 11:27 |
celeb |
(x) |
1525 |
