Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.
Tőlem tudtad meg, mi a hét legszörnyűbb dolog, ami a péniszeddel történhet, vagy éppen mi a 8 bizonyítéka annak, hogy nincs közös jövőtök a pasiddal? Remek. Kivéve akkor, ha utána – esetleg már közben! – levegő után kapkodva fordultál az ég felé, s a hitedből kitérve lehelted a mindenhatónak címezve, hogy miért. Mivel oltári jó fej vagyok, most tök ingyen, személyes misszióból segítek neked a hasonló helyzetek elkerülésében.
Ütemesen cuppog a cipőm az ázott salakon. A viharos szél jégdarabokat vág hozzám; vagdalják az arcom. Alig látok a sűrű esőfüggönyben, valami mégis hajt: menni kell előre. A pálya néhány méteres fedett szakaszán emberek állnak, tapsolnak valakinek. Érzem, hogy tök hülye vagyok, amiért ellentmondok a józan észnek. Nem érdekel. Én csak megyek.
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
Nem úgy történt, hogy egy napon elhatároztam: mostantól vérmes nyelvtannáci leszek. Csak jött, egyszerűen és magától értetődően. Még kiskoromban; azóta a lényem része. „Ne is mondd, ma voltam egy temetésen, ahol a pap fülsértő bakit vétett!” – legyintett egy ismerősöm nemrégiben. Vajon hányan lehetünk még hasonszőrűek, akiknek égővörös reflektorfényt vetít a tudata a helyesírási és a nyelvhasználati gikszerekre?
Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Harcosok, aktivisták, forradalmárok, amazonok és véleményvezérek, akik valamilyen ügyért hadat viselnek. Rengeteget köszönhet nekik a társadalom: felnyitott szemeket, haladást és történelmi jelentőségű tetteket. Ég bennük a kitartás tüze, így céljukra fókuszálva bátran szembeszegülnek bármivel. Sőt, mindennel. Régen engem is érdekelt a szerep, de most jöttem rá, mennyivel jobban szeretem az életet annál, mintsem hogy ilyenné legyek.
„Békéscsabán élek, egy szar, lepra, semminek nem mondható kis városban” – nyammogta a saját nyakizmába szakadt VV Józsi bemutatkozó kisfilmjében, aminek talán meglesz a böjtje. A helybéli kemény csávók ugyanis megígérték, hogy ellátják a baját a kemény szavakért cserébe. Ilyen alapon be lehetne verni a képét a hazai fiatalok jelentős részének.
