Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.
„Két kisgyerek mellől elmenni hegyet mászni! Ez a fazon sose volt normális…” – állapította meg Dénes, aki mélyen elítélte a felelőtlen embereket. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért hódít valaki havas, jeges, mostoha csúcsokat ahelyett, hogy nyolctól négyig a művileg kellemessé tett hőmérsékletű irodában ücsörögne.
A csók művészet. Sok-sok fajtája ismeretes, és megismerése az ókor óta izgatja az embereket.
„Én aztán kimaradok belőle!” – legyint Friderika, amikor megcsapja orrát az összefonódó emberi sorsok által termelt fekália semmivel össze nem téveszthető szaga. Amikor viszont megint belerángatja valaki a bűzölgő barnamártásba, a következő kérdést teszi föl magának: mi számít egyáltalán kavarásnak?
„Utálatkönyv miért nincsen?” – kérdeztem költői jelleggel, miután kivégeztem néhány lélekemelő Müller Péter-kötetet. A válasz nyilvánvaló, persze: a közönyt és az ellenérzést nem kell tanulni, mert magától is megy az embernek.
Cipő, a Republic együttes 47 esztendős énekese hétfőn szenderült jobblétre. Ezzel a cselekedettel bizarr módon több új rajongóra tett szert, mint földi pályafutása során bármelyikkel. Vajon az emberi természetnek vagy a közösségi média sajátosságainak köszönhető az exponenciálisan növekvő rokonszenv?
Négy patinás egyetemünk kommunikáció tanszéke egy emberként, közös állásfoglalásban jelentette ki: azért van szükség képzésük állami finanszírozására, hogy az újságírók ne nevezzék Bayer Zsolt módjára „kártékony állatoknak” a cigányokat, hiszen az roppant szakmaiatlan.
„Mindennap órákig dumáltunk. Igaz, a végén ugyanarról századszor… Most pedig egyszerűen nincs mit mondanom, szóval hetek óta nem keresem, nem hívom. Szörnyű ember vagyok?” – szegezi nekem a kérdést Borka, miközben zsebre dugott kézzel mered a távolba.
"Felkaristolja a falra, ahelyett, hogy elmesélné! Hát mi lesz így a tűz körüli meséléssel? ...Ott is csak karcolgatnak folyton! Bezzeg az én időmben...!"