Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Harcosok, aktivisták, forradalmárok, amazonok és véleményvezérek, akik valamilyen ügyért hadat viselnek. Rengeteget köszönhet nekik a társadalom: felnyitott szemeket, haladást és történelmi jelentőségű tetteket. Ég bennük a kitartás tüze, így céljukra fókuszálva bátran szembeszegülnek bármivel. Sőt, mindennel. Régen engem is érdekelt a szerep, de most jöttem rá, mennyivel jobban szeretem az életet annál, mintsem hogy ilyenné legyek.
„Békéscsabán élek, egy szar, lepra, semminek nem mondható kis városban” – nyammogta a saját nyakizmába szakadt VV Józsi bemutatkozó kisfilmjében, aminek talán meglesz a böjtje. A helybéli kemény csávók ugyanis megígérték, hogy ellátják a baját a kemény szavakért cserébe. Ilyen alapon be lehetne verni a képét a hazai fiatalok jelentős részének.
Aki otthon sütne kenyeret, nem a technológián fog elcsúszni, hanem a megfelelő liszt beszerzésén. A fehér kenyér sütésére való BL 80-as lisztből ugyanis még a hipermarketek is csak egyfélét tartanak. Miért van ez így, és mennyire jók a hozzáférhető kenyérlisztek?
Van saját személyi edződ, dietetikusod, stylistod, sőt pszichológusod és alternatív gyógyászod is. De mégis máshoz fordulsz, másnak fizetsz, más tanácsát fogadod meg. Mástól várod el, hogy megmondja, mi a jó neked. Pedig az, aki mindenkinél jobban tudja a választ az összes kérdésedre, veled együtt született. Kevésbé költőien úgy is súghatnám, hogy te vagy az, bazmeg.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
