„Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonkilenc, egy fő hiányzik” – hadarta Márk engedelmes hetesként az erkölcstanóra elején, majd a „hol van már megint?” kérdésre szemrebbenés nélkül hazudta: beteg szegény. Noha a lógós nebulót öt perccel azelőtt az iskolával szomszédos kisbolt mögött látta cigizni.
„Siess, Mackókám! Még le akarom borotválni a lábam vacsi előtt, mert úgy nézek ki, mint egy jeti!” – kiáltotta a lány az ajtó tömör anyagába, mely halk rotyogtatás ritmusára, mély hangon válaszolta: „bébi, tudod, hogy a kávétól mindig rám jön a szapora…”
„És a másik egy százalék?” - kérdezte a könyvelőm így adóbevallás idején. „Hát az inkább maradjon a NAV-é…” - válaszoltam félmosollyal és őszintén. Mert bár reformátusnak kereszteltek, nincs az az egyház, amelyiknek akár egy fillért is adnék. A hit ugyanis számomra sokkal összetettebb jelenség.
Jó édesen és sósan, hidegen és melegen, és ezzel-azzal megszórva villámgyorsan egy komplett vacsora illúzióját kelti az amerikai palacsinta.
Tizennyolc cikk két nyelven - „mindössze” ennyit kértek tőlem holmi háromsoros, sok címzettes válaszlevélben. Mondanom sem kell: tök ingyen. Ha napokon belül teljesítem, csöppnyi esélyt kapok egy talán létező pozíció betöltésére. Vagy egy leszek a több tucat palimadár közül, akik örömmel biztosítják a potya tartalomhegyeket.
