Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Egy-egy álompártól minden évben el kell búcsúznunk, de idén rekordszámú kapcsolat ért véget Hollywoodban. Szakítottak öregek és fiatalok; megingathatatlannak hitt párok és friss házasok; finom lelkű színművészek és bulvárban edződött celebritások.
A „hogy aludtál?” kérdésre még egy kicsit nehezen emészthető válasz a „kilencvenöt százalékosan”. A „milyen napod volt?”-ra pedig talán nem azt várja az ember, hogy „elég aktív, tizenegyezer ötszázas”. Mármint annyi lépéses, tetszik tudni. Mert én a karácsonyi ajándékom segítségével már ilyeneket bírok mondani. Wittie, a félujjnyi kütyü foglalkozását tekintve aktivitásmérő, így nem meglepő, hogy éjjel-nappal szeret mérni.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor, majd jó hangosra vette a rádiót a buszon. Egy bácsi rögtön pálinkát kezdett körbekínálni, túlharsogva a valami pappal készült konzerv interjút. Más nem totojázott, kapásból elővette a zsemléből kilógó rántott húst. Ott ültem a kispárnámnak dőlve, s tudatosult bennem: ezek már felkeltek, én pedig még le sem feküdtem. De kit érdekel, hiszen Bécsbe megyek!
Kedves, vicces és szórakoztató a Coming Out. Csak éppen a melegek világához nincs köze, pedig elvileg hazánk első „buzis” mozijának indult. Azt üzeni, hogy a homoszexualitás egy alapos fejbeütéssel véglegesen gyógyítható: nem kell aggódni, a második odacsapás után sem kattan vissza a gomb, sosem áll többé szőrös popsik látványára a péló.
Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)
Bármit elmondhatsz bárkinek – anélkül, hogy a szemébe kellene nézned. Ráadásul nyoma sem marad az üzenetednek, legföljebb a címzett lelkében. A látszólag következménymentes kommunikáció ötlete elképesztő vagyont ér: attól hangos a sajtó, hogy a Facebook hárommiliárd dollárt fizetett volna az ideát formába öntő Snapchatért. Ahol nemcsak jópofa képek és videók áramlanak, hanem szex meg erőszak is.
Valaki egyszerű sznobizmusból nem hajlandó ruhát vásárolni a hipermarketekben, más nem találja elég divatosnak ezeket, az előítélet pedig az, hogy a minősége sem túl jó a Lidlben, Aldiban vagy Tescóban vett ruházati termékeknek. Megkérdeztünk szakértőket, laikusokat, és megkerestük a kereskedőket.
Antiszociális? Nem. Aszociális? Az sem. Mizantróp? Dehogy! Introvertált? Hát… esetleg, de a köznyelvnek ezt is sikerült felruháznia negatív jelentéssel. Pedig szerintem nem rossz, hogy csupán szökőévente csevegek a kommunikáció folyamatának kedvéért. Cserébe elvárom másoktól, hogy konkrét mondanivaló híján hagyjanak békén. Az emberiség jelentős részének szemében beképzelt állatnak tűnök, akivel nem lehet beszélgetni – ez alkalomadtán még szórakoztat is.
