„Minek? Úgyis mindben nagy a segged!” – rivallt a fiú a lányra, miután az egy bolt előtt közölte, hogy nadrágot próbálna. A babaarcú csaj, akinek cingár combocskái között összeszorított állapotban is át lehetett volna dugni egy méretes barackot, mégis megállt a kirakat előtt és tétovázott. Mire alacsony, köpcös, kopaszodó partnere elrángatta onnan a csuklójánál fogva.
Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.
7 meglepő és/vagy használható tanács pszichológustól ahhoz, hogy működjön egy tartós kapcsolat. A téma egyébként nem csak úgy általában a párkapcsolati élet, hanem az, hogy hogyan lehet a kapcsolatokat működőképessé tenni akkor, amikor a kezdeti szenvedély már múlóban vagy teljesen elmúlt, a felek pedig egyre távolabb sodródnak egymástól, és dolgozni kell azért, hogy a közös élet továbbra is boldogságot okozzon mindkét félnek.
„Valaki kolbászt eszik…” – szimatoltam a levegőbe a Krakkóból hazafelé igyekvő buszon, ami majdnem ott hagyott. „Á, ez szerintem csak a lábam!” – vágta rá útitársam, aki épp akkor vette le a cipőjét. Szóval ennyit gyalogoltunk Lengyelország második legnagyobb városában, és élveztük minden egyes percét. Na, jó, majdnem mindet, de bevallom a rosszabbakat is.
„Segíts már, hogy rázzam le finoman ezt a legényt?” – kérdezte tőlem a minap egy hölgyemény. Azt feleltem neki: határozottan küldje el a fenébe, mert férfit udvariasan leépíteni nem nagyon lehet. A többségük ugyanis elköveti azt a végzetes hibát, hogy igennek veszi a női nemet.
„She’s got the look!” – motyogtam vidáman a fülembe dübörgő Roxette-sláger refrénjét, jobb kezemet a magasban tartva, a ballal meg magam előtt metálvillát rázva. A szomszéd néni elég furcsán nézett, de nem sokáig láttam. Mert a lábam gyorsabban vágtatott alattam, mint valaha. Életemben először önszántamból futottam, s ennek éppen egy hónapja.
A közelmúltban két olyan helyzettel is szembesültem, amikor elvileg felnőtt emberek mással adattak át nekem egy szerintük konfliktusgyanús üzenetet. Magyarán szaladtak az óvó nénihez, hogy szóljon már rám, legyen szíves. Ahelyett, hogy közvetlenül velem rendezték volna az ügyet. Próbálom megérteni őket, de nem megy.
Kétféle ember van: az egyik beszél a munkáról, a másik meg csinálja. Többkörös interjúk, monoton meetingek, félórás telefonbeszélgetések, terjengős levelezések… Úgy tapasztaltam, hogy semelyiknek sincs értelme. Mert aki tudja, mit akar rám bízni, röviden és velősen közli. Aki pedig nem tudja, azzal minek csevegni?
Úgy gondolod, hogy a diplomád lófaszra sem jó? A nyelvvizsgáddal pedig kitörölheted a popód, mert éles helyzetben csak makogni tudsz? Mielőtt világgá kürtölnéd a panaszáradatod, jusson eszedbe: minden egyes papírod pontosan annyit ér, mint te. Nem többet, de nem is kevesebbet.
Azzal kapcsolatban, hogy miért követték el a nemi erőszakot, a férfiak hetven százaléka azt válaszolta, szexuálisan jogosult volt erre. Szerintük egy férfi magáévá tehet egy nőt akkor is, ha a nő azt nem akarja.
