Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Bruce Jenner nőként folytatja. Nincs könnyű dolga. Olyan korban vállalta ezt a feladatot, amikor Botticelli Vénuszát tízből kilencen elküldenék mellnagyobbításra és zsírleszívásra, de még úgy is szétretusálnák, mielőtt rátennék valami színes-szagos magazin címlapjára.
Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.
Nézem, látom, mégsem értem. Szeretnék megvilágosodni, rádöbbenni, ítéletet mondani, de nem megy. Arról a női magatartásformáról beszélek, amelyik lehetővé teszi, hogy „majdnem-erőszak” történjen. Amikor a befogadó princípium megtestesítője inkább a másik arcába hajolva magyaráz ahelyett, hogy lerúgná magáról a fenébe.
„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
