"Állandóan kételkedem magamban" - Mélyinterjú Keresztes Ildikóval

Egyik legizgalmasabb énekesnőnk vallott barátságról, szerelemről, bulvárról és politikáról.

Húsvéti tojásvadászat
Sóbors
Ez is érdekelhet
Retikül
Top olvasott cikkek

Tornászként kezdte, énekesnőként ismerte meg az ország, emellett musical-, sőt, prózai színésznőként is jegyzik - ám a mai napig nem szűnt meg kételkedni önmagában. Mindent meggyógyít, amit érdemes és lehetséges, a tárgyakat éppúgy, mint a kapcsolatokat. A Feminának adott interjúban Keresztes Ildikó a fentieken túl a bulvárhoz és a politikához való viszonyáról, emberi kapcsolatairól, valamint az Edda basszusgitárosával, Kicska Lászlóval kötött házasságáról is vallott.

Mindent meggyógyít, amit érdemes és lehetséges, a tárgyakat éppúgy, mint a kapcsolatokat

- Az éneklés és a színjátszás előtt a torna volt a nagy szerelmed, ami hatalmas elszántságot és önfegyelmet igényel. Hogyan esett a választásod erre a sportágra?

- Így látták jónak a szüleim. Kiskoromban mindenféle különórákra járattak, de hamar kiderült, egy fenékkel nem lehet hatvan lovat megülni. Hajlékony, túlmozgásos gyerek voltam, igazi sajtkukac - úgy tűnt, leginkább a tornához van affinitásom. Ötéves koromtól a Testnevelési Főiskola elvégzéséig intenzíven mozogtam: a szertornával kezdtem, utána jött a ritmikus sportgimnasztika, de balettoztam és táncoltam is.

- Hogy éltél akkoriban?

- Beleszerettem a tornába, semmi más nem érdekelt. Néha persze lázadtam is ellene, de anyu - aki ekkor már egyedül, pontosabban a nagyszüleimmel együtt nevelt - nem engedte, hogy edzés helyett a téren flangáljak. Volt, hogy azt mondtam neki: nem is vagy anya! Utólag persze beláttam, igaza volt. Tudta, hogy egy gyereknek milyen könnyen el lehet vinni az agyát, ha nem fogják elég keményen.

A szertornaedzőm Rokaly Vili volt, aki a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen tanított mozgásművészetet - ő volt az első ember, akit a színház világából megismertem. Egyébként ekkoriban merült fel először, hogy a színjátszással is megpróbálkozhatnék. Már nem tudom, Vilinek vagy nekem jutott-e eszembe, hogy meg kellene tanulnom egy-két verset, majd megmutatni egy rendező bácsinak, mit tudok. Aztán a lustaságom miatt nem lett belőle semmi.

A szertornát viszont továbbra is imádtam. Különösen jó érzés volt, ha egy-egy új elemet napok, hetek kemény munkája árán sikerült megtanulni. Egyszer leestem a gerendáról, és egy hatalmas bumszli nőtt a lábamon - olyan büszkén mentem vele végig az utcán, mintha most már az egész világ tudná, hogy a Keresztes új elemet tanult.

- Miért váltottál mégis a ritmikus sportgimnasztikára?

- Az egyesületünkben megszűnt a női szertorna szakosztály, viszont éppen ekkoriban jött egy fiatal ritmikussportgimnasztika-edzőnő, egyben szépségideál, Fodor Gizi - vele is, Rokaly Vilivel is a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Gizi nagyon szigorú volt, de éppen ennek köszönhetően fél éven belül országos szintű eredményeket értem el.

- Aputól az önfejűséget, anyutól pedig a hiperérzékenységemet örököltem

- Említetted, hogy édesanyád egyedül nevelt. Édesapáddal hogy alakult a kapcsolatod?

- Az évek során neki is benőtt a feje lágya - annak idején szinte gyerekként házasodtak össze anyámmal. Újra megnősült, a felesége, Zsóka pedig egy igazi tündér, akinek nagy szerepe volt abban, hogy most már jóban vagyunk apuval. Egyébként vicces dolog felfedezni apámban a saját rossz tulajdonságaimat: a konokságot, makacsságot, önfejűséget, emellett persze egészen másféle energiái is vannak. Anyutól pedig a hiperérzékenységemet örököltem, de amíg ő mindent magába zár, mondván, hogy ne sajnálja senki, én belekiabálom a világba a fájdalmamat, és azt akarom, hogy mindenki sajnáljon.

- Sikeres sportolói múlttal a hátad mögött miért jöttél át Romániából Magyarországra, és kezdtél mindent elölről?

- Anyu második házassága révén települtünk át. Egyébként jól éreztem magam Marosvásárhelyen, főleg a gimnázium utolsó évében, amikor bekerültem egy valóban intellektuális társaságba. Volt ebben egy kis lázadás is - a magunk módján tiltakoztunk a Ceausescu-rezsim ellen. Azokban az időkben tilos volt például magyar nyelvű újságokat és könyveket olvasni - több osztálytársamat agyba-főbe verték emiatt a Securitate emberei. Egyszer engem is bevittek a társaimmal, mert egy buliban a magyar Himnuszt hallgattuk. Akkor már folyamatban volt a magyarországi áttelepülésünk, amit simán leállíthattak volna.

- Hogyan jött a zene az életedbe?

- A vásárhelyi társaságomnak köszönhetően. Csütörtökönként úgynevezett audíciók voltak, ahol filmeket vetítettek, és igazi zene szólt, persze bakelitról. Én addig jóformán csak az Abbát és a Boney M.-et ismertem - ott hallottam életemben először például Janis Joplint. Először borzasztónak találtam, aztán három év múlva vele keltem-feküdtem. Egyre jobban megszerettem a rockot is - azt, hogy lázadó, szabad, szexi, hogy tele van érzéssel és erővel. Az East és az Edda volt a kedvencem.

- Ami akár a jövő előrevetülésének is tekinthető, hiszen ma az Edda basszusgitárosa, Kicska László a férjed. Visszatérve a pályafutásodra: mikor kezdtél énekelni?

- Akkoriban már énekelgettem, de csak a többiekkel együtt, házibulikon, egy szál gitár kíséretében. Azt hittem, nincs hangom, és csodálkoztam, hogy sokan azt kérik, beszéljek még, mert olyan jó hallgatni. Egyszer valaki megkérdezte: Nem kellene neked jazzt énekelni? Igazából azt sem tudtam, mi az a jazz.

Számtalan díj sorakozik a művésznő nappalijában
Ildikóval az X-faktor zsűritagjaként is hamarosan találkozhatsz
Többször is az év énekesnőjének választották

- Hogyan jutottál el addig, hogy kiállj a közönség elé?

- Eleinte egy vásárhelyi amatőr zenekarral énekeltem - Autóstop néven futottunk -, de nyolc gombóc volt a torkomban a fellépéseken. A lámpalázam egyébként már a sportban is megnyilvánult: versenyeken sokszor lerontottam az eredményemet, mert nem bírtam azt a fajta pszichés terhelést, ami azzal járt, hogy ki kellett állnom mások elé.

- Miképpen sikerült leküzdeni ezt az akadályt?

- Ez már Magyarországon történt, amikor le kellett tennem az énekesnői vizsgát az Országos Szórakoztatózenei Központban, azaz az OSZK-ban. Ott ült a bizottságban többek között Korda György, Sík Olga és az énektanárnőm, Mami, teljes nevén Szendrő Mária. Közvetlenül a vizsga előtt döbbentem rá: nem éri meg annyira izgulni, hogy a produkció rossz legyen. 50 dalt kellett volna megtanulni, Keresztes ebből kettőt biztosan, hármat alig-alig tudott - gondoltam, ha belesülök, majd lalalázom. Úgy mentem be, mint aki teljesen biztos a dolgában, és végül nagyon tetszettem a bizottságnak.

- A tornával végleg felhagytál?

- Húszéves koromra gyakorlatilag kiöregedtem, de, ha már ennyi időt eltöltöttem a sportban, szerettem volna elvégezni a Testnevelési Főiskolát. Egyfajta bizonyítási vágy is munkált bennem: meg akartam mutatni a szüleimnek, hogy képes vagyok rá. Ritmikus sportgimnasztika szak azonban csupán négyévente indult, akkor is csak levelezőn, a jelentkezés egyik feltétele pedig az volt, hogy legyen egy munkahelyed, mely papírt ad arról, hogy beleegyezik a továbbtanulásba. Begipszelt lábbal rohangáltam fel-alá a városban munka után, míg végül egy csecsemőotthonban alkalmaztak takarítónőként. Abban az időben a foglalkozást is feltüntették a személyi igazolványban: az egyik évben takarítónő, a következőben énekesnő szerepelt a megfelelő rubrikában. Végül felvettek a TF-re, dr. Széchényi Józsefné volt a tanszékvezetőm, akivel azóta is jóban vagyunk.

- Az itteni zenei karriered hogy indult be?

- Kihalászott az Ungár nevű vendéglátós zenekar, akik nem egy kész énekesnőt, hanem egy kezdő tehetséget kerestek, úgymond a szemétdombról - a billentyűsük, Herrer Pali volt a korrepetitorom az OSZK stúdiójában, ő szólt nekem. A Lidóban játszottunk, ami akkoriban Budapest egyik legelitebb szórakozóhelyének számított. A velük töltött másfél év alatt sokat fejlődtem zeneileg, amiért máig hálás vagyok, a vendéglátózás azonban nem elégített ki.

Aztán ugyancsak Herrer Pali révén találkoztam Koltay Gergővel, a Kormorán együttes alapítójával, általa pedig Koltay Gábor rendezővel. Ennek az ismeretségnek köszönhetően énekelhettem egy, az utolsó világifjúsági találkozóra írt dalban. Egyetlen sorom volt, máig emlékszem rá: „minden szerelmet újra kibontani”. Az egyik oldalamon Deák Bill Gyula állt, a másikon Varga Miklós - akkor alaposan előjött ismét a lámpalázam.

- A számomra igazán fontos emberekkel összeköt valamiféle közös dolog

- Milyen út vezetett az énekléstől a színjátszásig?

- Az egyetlen sor eléneklése után Koltay Gábor nekem adta Leövey Klára szerepét A költő visszatér című rockoperában. Bár mindvégig énekeltem, itt már mégiscsak meg kellett formálnom egy figurát, jelmezben, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon - de még magamban sem mertem megfogalmazni, hogy színész lennék.

Az oratorikus István, a királyban főszerepet játszhattam. Ekkor ismertem meg Mikó Istvánt, aki az egyik főurat alakította - ő hívott később a Thália Színházba. A Sakk című musicalben - a Thália és a Rock Színház közös produkciójaként - már volt egy mondat prózám. Majd megkaptam az egyik főszerepet A kölyök című musicalben, aminek a nagy része próza volt. Nagy sikerem lett, bár még éretlen voltam művészileg.

Amikor Mikó Pista - akivel sokat dolgoztunk együtt a Tháliában - a Soproni Petőfi Színház igazgatója lett, felajánlott egy szerepet a Zsuzsi kisasszony című operettben, annak ellenére, hogy ismerte a műfajhoz való viszonyulásomat. Végül igent mondtam, aztán ott is ragadtam Sopronban. Remek társulat volt. Szerettem nézni a kollégáimat - a legtöbbjük kiváló színész -, szerettem együtt lenni velük. Időnként orbitális bulikat csaptunk.

- Ma már nemcsak musical-, hanem prózai színésznőként is jegyeznek. Jól érzed, jónak érzed magad például egy Csehov-darabban?

- A próza nagy kihívás - egészen másról szól, mint egy musical, amiben, ha énekelek kettőt-hármat, nagy baj már nem lehet. Mostanában sikerült eljutnom odáig, hogy rettegés nélkül kiállok a közönség elé, akár egy Csehov-darabban is. Olyan sok jó színésztől és rendezőtől kaptam elismerést, hogy 25 év után végre kezdem elhinni: nem lehetek rossz. Ugyanakkor az önmagamban való állandó kétkedés sem szűnt meg, ami áldás és átok egyaránt lehet. Meg kell találni azt a pontot, ameddig a kételyek még előrevisznek - ha nem sikerül, csak hátráltatod magad, és nem hagysz magam után semmit.

- Fontos neked, hogy hagyj valamit magad után?

- Igazán mélyen még nem is gondolkodtam el ezen, de alapvetően abban hiszek, hogy bármit teszünk, törekednünk kell arra, hogy az maradandó legyen - nem úgy, ahogy a mai világban szokás, hogy egyszer használunk valamit, aztán eldobjuk. Én mindent meggyógyítok, amit érdemes és lehetséges, a tárgyakat éppúgy, mint a kapcsolatokat. Új keletű barátságaim például alig vannak - nyilván az erdélyi gyökereimből is fakad a múltban való kutakodás. A számomra igazán fontos emberekkel összeköt valamiféle közös dolog - nem is kell feltétlenül megfogalmazni, hogy mi az. És ez akkor is így van, ha csak ritkán látjuk egymást.

- Ha hiszek egy ügyben, kiállok mellette

- Ritkán találkozni veled a bulvársajtóban. Tudatos döntés részedről ez a fajta elhatárolódás?

- Igen. Nem akartam mindenáron a középpontba kerülni, olyasféle idiotizmusokat gyártva, hogy ezen a héten sárgára festem a körmömet, a következő héten pedig kékre. A bulvár megjelenésével a fajsúlyos előadók lassan eltűntek a címlapokról, és beálltak a függöny mögé - én is így tettem, mert nekem az a szint. Tény, hogy egy előadóművész nem tud létezni a közönség nélkül, számomra azonban sokkal fontosabb, hogy azok a szakmabeliek, akikre felnéztem, akiket bálványoztam, miként vélekednek rólam. Majd’ meghaltam a boldogságtól, amikor Cserháti Zsuzsa azt üzente, hogy csókoltatja a torkomat.

Ugyanakkor örömmel tölt el az a szeretet, amit manapság kapok az emberektől annak kapcsán, hogy az X-Faktor egyik mentora lettem. Valahol persze ez is egy valóságshow, de a feladatom abszolút szakmai, hiszen fiatal énekesek tehetségét kell megítélnem. Az előadó-művészet komplex fogalom, így nemcsak azt nézem, hogy tud-e az illető énekelni, hanem azt is, hogy képes-e hatással lenni másokra, hogy néz ki, benne van-e a lehetőség, hogy sikeres zenei karriert fusson be, akár nemzetközi szinten is.

Dilemma podcast

A Dilemma a femina.hu podcastje, mely minden adásban egy-egy megvitatást érdemlő témát jár körbe. Podcast-sorozatunk legújabb részében a testpozitivitás került terítékre. Tényleg építő jellegű vagy egyre egészségtelenebb a body positivity mozgalom? Mitől függ a testünkkel való viszonyunk? Miért mennek általában a nők plasztikáztatni?

Promóció

- Mindig kiálltál Orbán Viktor mellett, így az elmúlt nyolc évben is, amikor ez nem feltétlenül jelentett előnyt. Ilyen hűséges vagy?

- Abban a közegben, amiben éltem és élek, kialakultam valamilyennek. A jobboldali értékek igenis fontosak egy erdélyi lánynak: rakoncátlan gyerek voltam, és, ha annak idején nem mutattak volna helyes irányt, akármi is lehetett volna belőlem. Soha párttag nem voltam, és a barátaimat sem a nézeteik alapján válogatom meg, de, ha hiszek egy ügyben, kiállok mellette, legyen szó állatvédelemről, jótékonyságról vagy éppen politikáról.

- Hosszú együttélés után három éve mentél feleségül Kicska Lászlóhoz. Változott-e kettőtök kapcsolata, hogy hivatalosan is egy pár lettetek?

- Fiatalon ismerkedtünk meg, egymás mellett szocializálódtunk. Voltak törések is a közös életünkben, de éppen ezek mutatták meg, hogy mi az, ami igazán fontos. Nekem meg kellett érnem arra, hogy bemenjek a templomba, és kimondjam az igent. Istenhívő emberként biztos akartam lenni abban, hogy ezt a szövetséget örökre kötöm meg. A házasság pedig olyan szépséget, szellemiséget és összetartozást adott a kapcsolatunknak, ami nem megfogható, nem kifejezhető. Laci nem egyszerűen a férjem, hanem a TÁRSAM, így, csupa nagybetűvel.

Műtermi fotók: rtlklub.sajtoklub.tv/Bársony Bence, interjú fotók, valamint a művésznő lakásában készült képek: Femina.hu

Ezt is szeretjük