Izé

De vajon tényleg olyan nagy „szent” volt vagy a XX. századi történelem egyik legnagyobb svindlije?

A következőket olvastam róla ma egy ismerősöm üzenőfalán: 
„Nagyjából az ellenkező igaz ahhoz képest, ami a közvéleményben él róla. Megszámolatlanul folytak be a dollármilliók szervezetéhez, a Szeretet misszionáriusaihoz, és aztán a pénz nagy része nyomtalanul el is tűnt, nagyjából 10 százalékát fordították csak jótékonysági célokra, szűkmarkúan bántak a pénzzel, ha a szegényeken kellett segíteni. Sok beszámolót lehet találni arról, hogy az indiai természeti és ipari katasztrófák áldozatainak anyagilag nem segítettek semmit, csak imát és ócska Szűz Mária medálokat osztogattak. Nem csak kétes csatornákon keresztül tűnt el a rengeteg pénz, a bevételi források között is volt erőteljesen megkérdőjelezhető. Teréz kimondottan jó barátságban volt például Papa Doc-kal, a véreskezű diktátorral. Kapott Teréz milliókat egy hírhedt csalótól is, és hiába írt egy ügyész levelet, kérve, hogy juttassák vissza a kisemberek megtakarításainak kifosztásából származó adományt, még csak válaszra sem méltatta. Sokan hiszik azt, hogy Teréz anya kórházakat tartott fent a legszegényebbeknek, de a valóság ennél sokkal durvább. Ezekre az intézményekre sokkal jobb kifejezés a halálgyár, amikhez képest a leglepukkantabb magyar állami kórházak is svájci luxusklinikának számítanak. Zsúfoltságban, elképesztő higiéniai körülmények között, a legalapvetőbb, minimális orvosi segítségnyújtástól is megfosztva, legfeljebb egy-egy aszpirint kapva tengették az életüket az ott szenvedő betegek. Nagyon sok odalátogató orvos és önkéntes fejezte ki a felháborodását az embertelen állapotok miatt. A Nirmal Hriday nevezetű otthon volt Teréz legkedvesebb intézete, mivel ezt alapította először. Közel 50 év alatt bő nyolcvanezer embert fogadtak itt, és ebből harmincötezer nem is hagyta el élve a házat. Nem csak azért, mert fertőtlenítés nélkül használták fel újra és újra a tűket a betegek között, amíg teljesen el nem kopott a hegyük. Nem csak azért, mert lejárt szavatosságú gyógyszereket használtak. Nem csak azért, mert érzéstelenítés nélkül amputáltak. Nem csak azért, mert a rák végső állapotának iszonyu fájdalmait átélő emberek problémáját úgy oldották meg, hogy odakötözték az ágyaikhoz. És nem csak azért, mert a képzetlen misszionáriusok által kezelt betegek között volt olyan, aki csak azért halt meg, mert rosszul etették, és egyszerűen megfulladt. Hanem azért, mert nem a gyógyítás volt a lényeg, hanem az, hogy az emberek szenvedjenek. Na és persze hogy a más vallásúakat életük utolsó órájában akaratuk ellenére megkereszteljék.

Ez a legszomorúbb és legfelháborítóbb az egészben, hogy Teréz milliárdjaiból bőven futotta volna akár indiai mértékkel ultramodern kórházakra is, de legalábbis sok, viszonylag jól felkészült otthonra. Ő mégis inkább százszámra hozta létre ezeket a szenvedésgyárakat. És miért? Emberi ésszel szinte felfoghatatlan, de ez a végletekig fanatikus, még ortodox katolikus körökben is ultra-dogmatikusnak számító, minden evilági szenvedésre érzéketlen, totális valláskárosult elmebeteg nő ebben lelte örömét. Megkérdezték persze őt az intézeteire jellemző embertelen állapotokról, és a válasza mindig ugyanaz volt. A szenvedés áldás és gyönyörű, és minél több a szenvedés, annál jobb az egész világnak. Ugyanis így mindenki, aki elveszti minden evilági reményét, átérezheti Jézus szenvedését a Golgotán. Ez a nő azért okozott évtizedeken keresztül elképesztő mennyiségű szenvedést emberek tízezreinek, hogy azok úgymond lelkileg megtisztulhassanak a képzelt megváltója szenvedését minél mélyebben átélve. Ezt nem én találom ki, könnyű keresni olyan interjúkat tőle, ahol nyíltan beszél a szenvedésmániájáról. Persze amikor neki volt szüksége kórházi ellátásra, akkor nem feküdt be a szerencsétlen haldoklók közé valamelyik saját, kalkuttai halálgyárába, inkább magánrepülőgépen utazott kaliforniai luxusklinikákba. 

Teréz a valaha élt egyik legkegyetlenebb és legperverzebb rohadék volt, egyszerűen nincsenek szavak rá, amit ez a szipirtyó művelt. Jellemző módon még a Nobel-díja elfogadásakor is arról papolt, hogy a legnagyobb veszély, ami a világbékét fenyegeti, az nem a világméretű fegyverkezés, nem az éhínségek, nem a terrorizmus, nem a túlnépesedés, nem a természeti katasztrófák, hanem az abortusz és a fogamzásgátlás. Még akkor is, ha háborúkban ezerszámra megerőszakolt nőkről volt szó, mert természetesen ilyen esetben is kampányolt ellene.”

A nappali az óra-ablakaival a lakás olyan, mintha egy film díszlete lenne.

Mondjuk lehet az sem használt neki, hogy elejtették amikor a mentőbe tették.

Ennél jobb szóvicc most nem jutott eszembe.

„A karosik nem egyszerűen túlóráznak, hanem a végletekig elhanyagolják magukat, a családjukat és az alapvető testi szükségleteiket. A munkáltatók kizsigerelik őket, s ebbe – vagy ennek a mentális következményeibe – előbb-utóbb belehalnak.”