A kreativitás halni jár Hollywoodba

A filmkészítés, amit korábban még filmművészet néven emlegettek, ma tulajdonképpen egy dologban különbözik a csavargyártól: ha ilyen drágán állítanák elő a csavart, minden gyár bezárna. Hollywoodra nem hiába aggatták rá az álomgyár kifejezést, csak míg korábban valóban jellemző volt rá, hogy bárki álmából valóság lehetett a stúdiók falai között, ma már leginkább csak a dollármilliók nagyüzemi termelése folyik álomszerűen.

Lynda Obst, Hollywood egyik veterán producere eddig két könyvben írta ki magából azt a frusztrációt, amit a filmkészítéssel töltött évtizedek alatt érzett. Az első, Hello, He Lied című könyve 1996-ban jelent meg, és arról szólt, hogyan működik Hollywood, milyen kínkeserves, hosszú seggnyalásokkal és anyázásokkal teli hónapok kellenek ahhoz, hogy egy filmet tető alá hozzon az ember, már ha a főszereplő színésze nem az utolsó pillanatban int be neki, mert megtudta, hogy a producer egy hat évvel azelőtti koktélpartin lekutyázta aktuális (bukott) filmjét.

A sátortartó rúd és az ebihal

A második, Sleepless in Hollywood: Tales from the New Abnormal in the Movie Business című könyve ennél sokkal keserűbb hangvételű, mert egy olyan kilátástalan helyzetet fest le, amiben a kreativitásnak, a tehetségnek annyi köze van a filmgyártáshoz, mint az egyszeri bakonyi indiánnak Winnetouhoz. Obst szerint a jelen állás a következő: Hollywoodban kétféle film készül, a tentpole és a tadpole.

Az előbbi a minimum 100 millió, de manapság már inkább 130-150 millió dolláros költségvetésből készülő blockbuster, a Nagyon Sikeres Franchise Következő Darabja, amit rendkívül szemléletesen sátortartó rúdnak neveznek a szakmában, mert a dolga, hogy megtartsa a stúdiót. Az utóbbi meg az ebihal, az a kis költségvetésű film, amire a stúdió egy fillért nem költ, nem reklámozza, mintha szégyellné a létezését is, mint a kényszeresen zsidózó unokatestvért a családi ebéden.

Hollywood jelenlegi működése, az eszement költekezés és az előre menekülés olyan üzleti modell, ami nem tartható fenn sokáig. Ezt mondja az a Steven Spielberg és George Lucas is, akiknek tulajdonképpen az egész mostani franchise-folytatás-blockbuster alapú rendszert köszönhetjük. Egyikük egy ebihalból csinált szerény becslések szerint is legalább ötmilliárd dollárt érő csillagközi birodalmat, a másik meg a Jurassic Parkkal és az Indiana Jonesszal lefektette azokat az alapokat, amiken minden mai látványos, nagy költségvetésű filmsorozat sikere nyugszik. Igen szomorú és egyben rémesen elkeserítő abba belegondolni, hogy az elmúlt 30 év meghatározó filmjei közül hányat nem lenne hajlandó egy hollywoodi stúdió sem leforgatni 2013-ban.

Mi nem kell?

Nem kell túl messzire visszamenni, hogy példát találjunk arra, mi az alapvető különbség a filmkészítés 2013-as és régi módszerei között. 1992 végén Robert Zemeckis rendező és Steve Tisch producer a Paramount elnökének egy olyan filmtervet adott el, aminek kivonata (az úgynevezett pitch) a következőképpen hangzott: egy csökkent szellemi képességű, de nagyon jólelkű fickó akaratán kívül tanúja lesz az 20. századbeli amerikai történelem legfontosabb eseményeinek, szerelmes lesz, és sikeres vállalkozást indít. A Paramount azonnal rábólintott az adaptációra, és 1994-ben a mozikba került a Forrest Gump. A gyártási költsége a rengeteg trükk miatt 55 millió dollárra rúgott (ma ez nagyjából 80 millió dollárnak felel meg), viszont termelt 677 milliót.

Na, ez lenne az a film, amit ma senki nem merne bevállalni. Nem, mert nincs benne semmi, ami a mai közönséget bevinné a moziba. Ugyanígy nem lenne pénz a Diploma előttre (egy végzős egyetemistát elcsábít egy MILF, hogy aztán a lányával menjen világgá), a Számkivetettre (egy pasi, egy szigeten, egy röplabdával, két órán át) vagy a Miss Daisy sofőrjére (egy idős asszonyt egy bölcs fekete férfi furikázik délen). Ezek a filmek nem olyan történeteket mesélnek el, amilyenekre a mai mozilátogatók kíváncsiak, mondja Hollywood. Nincs semmi releváns popkult utalás bennük, az internetgeneráció nem tud azonosulni velük, és még csak fel sem robbantják benne New Yorkot.

Manapság a producerek nem úgy mennek be a stúdiókba, mint annak idején, az íróval és a rendezővel, esetleg az egyik színész ügynökével együtt, alaposan felkészülve a filmből, amit éppen eladni igyekeznek, és amit valóban szeretnek is, mert volt egy érzelmi sík, amin kötődtek hozzájuk. Ma arra senkinek nincs ideje, hogy félórán át hallgasson egy ötletelést, az pedig végképp elképzelhetetlen, hogy abban konstruktívan részt is vegyen – hacsak nem egy 200 millió dolláros szuperprodukcióról van szó. A stúdiók döntéshozói egy meeting előtt, írja Obst, rágugliznak a soron következő projekt nevére, és ha az első öt találat között nem szerepel valami olyasmi, amihez a filmet kötni lehet (egy előző rész, vagy egy felkapott képregény), akkor nem foglalkoznak vele.

Virítsd a lóvét!

A mai hollywoodi meetingeken nem a személyes kapcsolat számít, hanem az, mennyi pénzt lehet az adott projektből kisajtolni. A producerek nem egy ötlettel, hanem komplett ajándéktárgy-katalógussal érkeznek a megbeszélésre, videojáték-tervet hoznak (már ha nem pont egy játék alapján készül a film, ebben az esetben a folytatást vázolják fel), a szereplőket életnagyságban ábrázoló papírmasé figurákat állítanak, fel és lejátszanak egy félórás dvd-t, amin pár trükköt is bemutatnak, így robbantjuk rá a metrót a négylábú, mutáns macskacápa alakú szörnyetegre, kérem szépen, amit a Kemény Földőrzők Brigád tud csak legyőzni, hat szuperképességű pizsamás fickó plusz egy nő talpig latexben. Eddig hatvan képregényfüzet jelent meg róluk, 200 millióból megvan, maradhat? Maradhat hát.

A folyamat manapság valahogy úgy néz ki, hogy a stúdiók a beérkező forgatókönyvek közül kiveszik azokat, amik folytatások vagy képregény- esetleg különösen sikeres regényadaptációk (ezek az esetek nagy többségében a tiniközönségnek íródott, egy kaptafára felhúzott disztópiák) és kiadják azokat egy olyan cégnek, ami szépen lefuttatja a forgatókönyvben szereplő lényeges elemeket egy szoftverben, majd kielemzi, hogy a film milyen esélyekkel indul a közönség kegyeiért. Vannak benne olyan karakterek, akiket ismernek korábbról? Mennyire felkapott a téma? A közösségi médiában beszélnek róla? Külföldön el lehet adni? Lehet belőle folytatást készíteni?

A jelentéssel felvértezett döntéshozó ezt követően átballag a marketingesekhez, és elkezdenek agyalni azon, hogy mit lehet kihozni a filmből. Ha a külföldi piac úgy diktálja, bizonyos karaktereket megváltoztatnak, kiírnak vagy éppen ellenkezőleg, betesznek egyet, mert a dvd-piac összeomlásával felértékelődő világpiac igényeinek meg kell felelni. Nem a levegőbe beszélünk, a Vasember 3 kínai piacra szánt verziójában szerepeltek olyan karakterek és helyszínek is, amik az amerikai vagy európai változatban nem, sőt, a képregényekből ismert főgonosz, a Mandarin nemzetiségét is megváltoztatták, nehogy sértődés legyen a világ jelenleg második legnagyobb filmes piacán (ami szakértők szerint 2018-ra az első helyre ugrik).

In Marketing We Trust

A marketingesekkel közösen azt is megnézik, milyen befektetés kell ahhoz, hogy a film (már ha elkészül) sikeres legyen. Egy Sötét lovaghoz vagy egy Acélemberhez (de említhetnénk a Bosszúállókat vagy a Vasember 3-t is) legalább akkora marketingbüdzsé szükségeltetik, mint a gyártási költség. Az 1,6 milliárd dollárt kitermelő Bosszúállók mindennel együtt 450 millió dollárba került a Disney-nek, de nem panaszkodnak.

A következő lépés az, hogy megvizsgálják a franchise fenntarthatóságát. Van-e értelme belevágni úgy egy filmbe, hogy nem biztosítják be jó előre a Csillagok háborúja-mintát? Nemigen. George Lucas zseniális módszerét a képregénykiadók évtizedeken át alkalmazták és alkalmazzák most is. Végy egy történetet, amit simán folytathatsz két további filmmel, majd készíthetsz hozzá egy előzményfilmet, amit dettó folytathatsz, majd később az eredeti trilógiát is kibővítheted, sőt, húsz év múlva csinálsz egy remake-t belőle, és az is szépen termeli majd a milliókat. Lásd még: Majmok bolygója.

Van tehát egy olyan forgatókönyvünk, ami a nemzetközi piacon is megállja a helyét, a főszereplők arcával ékesített bugyikat Japánban tucatszámra veszik majd a iskoláslányok, és ha ráköltünk 200 milliót, hoz annyit, hogy két folytatást simán megéri kitermelni hozzá. Ideje rendezőt találni, aki persze elsőre húzni fogja a száját, mert nincs kedve újabb képregényfilmhez vagy franchise-hoz, szeretne egy eredeti ötletet megvalósítani mondjuk 70 millió dollárból. Semmi baj, ha leforgatod a popcornfilmet, kapsz pénzt a másikra is, és kiélheted magad – bármilyen hihetetlen is, de Christopher Nolan az Eredet című scifit csak azért tudta tető alá hozni, mert elvállalt három Batman-filmet.

Kinek kellenek a sztárok?

Főszereplőnek nem kell A-listás színész, legalábbis a franchise beindításához semmiképpen, mert sokat kér. Robert Downey Jr. a Vasember előtt leginkább arról volt híres, hogy ő az a fickó, akinek szép karrierje lehetett volna, ha el nem drogozza az agyát. Chris Hemsworth a Thort megelőzően a Ollie Klublershturf vs. the Nazis című rövidfilmben szerepelt. Christian Bale, mielőtt elvállalta volna a Batman Begins főszerepét, a Gépészben alakított két lábon járó csontvázat, és mivel előszeretettel fogyott le szerepekért 20-30 kilót, Hollywoodban ő volt a fura fickó, aki mindenre hajlandó egy szerepért, és sok embert kinyírt az Amerikai pszichóban.

Nincs szükség nagy nevekre, mert a nemzetközi piacot nem ez érdekli, hanem a cím. Nem azért rohantak a német mozinézők a Batmanre, mert Bale játszott benne, Hemsworth nevét senki nem ismerte a Thor előtt. A blockbusteripar kitermeli a saját sztárjait, az első filmért nem fizet nekik sokat, viszont olyan szerződést írat velük alá, ami garantálja, hogy a franchise mellett maradnak legalább még 2-3 film erejéig. Aztán amikor már túl sokba kerülnek, ideje újraindítani a történetet, és jöhet egy új színész, aki megint elvállalja a szerepet aprópénzért.

Mint mindig, ez alól is vannak kivételek. Downey túl okos volt Hollywodnak, és amikor a Vasember első része után újratárgyalta a szerződését, 5-7 százalékos részesedést harcolt ki minden olyan filmből, amiben a karakter szerepel. A Bosszúállókkal így összesen 50 millió dollárt keres, ami nem rossz ugye – Chris Hemsworth Thor megformálásáért még mindig nem kap többet ötmillió dollárnál, pedig már harmadjára lóbálja meg az irdatlan nagy kalapácsot idén ősszel.

Amikor 2008-ban a franciák bemutatták a Taken című minimálköltségvetésű akciófilmet Liam Neeson főszereplésével, és az egy év alatt 82 millió dollárt keresett a világpiacon, Hollywood menten lecsapott, és egy évvel később az amerikai piacra is elvitték, ahol 145 milliót termelt. Mi történt a semmiből előkapott eredeti ötlettel? Készült neki folytatás, és most készítik elő a harmadik részt, Neeson pedig bekerült az akciófilm-sztárok közé, és leforgatta a Grey című túlélős-farkasos filmet (amit hálistennek nem lehet folytatni). A Taken modellje (elrabolnak egy családtagot és valaki megkeresi) nem egy filmben visszaköszönt azóta is, és fog is még a közeljövőben.

Nagyjából így áll össze egy projekt a ma Hollywoodjában. Természetesen ez csak az érem egyik oldala, hiszen a mai napig készülnek olyan filmek, amikkel az Oscar-gálán találkozhatunk, de ezeket tető alá hozni sokkal nehezebb, mint bármikor. A kisebb, független stúdiók továbbra is készítenek olyan alkotásokat, amik értékesek, és amikre úgyis emlékezni fogunk évekkel később, hogy nem támogatta meg őket százmilliós reklámkampány. Ilyen filmeket a nagyok is bevállalnak, mert szükségük van rájuk a díjak miatt: Hollywood ugyanis rémesen hiú környék, és mindenki vágyik arra, hogy ne egy popcornfilmmel azonosítsák a nevét, hanem egy Keresztapával.

A legfrissebb amerikai bevételi listát viszont a The Butler című film vezeti. A történet egy fekete komornyikról szól, aki nyolc elnököt is kiszolgált, és tanúja volt a huszadik századi amerikai történelem legfontosabb pillanatainak. A nagy stúdióknak nem kellett a film, húszmilliós gyártási költséget 41 producer dobta össze. A film jelenleg 80 millió dolláros összbevételnél tart, a marketingjére nem költöttek semmit, a szereplők aprópénzért dolgoztak benne. Csak van fény az alagút végén.

Cikksorozatunk harmadik részében a jövőről lesz szó, arról, hogy az egyre inkább fenntarthatatlannak látszó, 200 millió dolláros filmekre épülő nyarak helyett mi jön Hollywoodban. Az első részt itt olvashatják.

A cikk megírásához a Variety, a Screencrush, a Vanity Fair, a Salon, a Slate, a Hollywood Reporter és a Deadline Hollywood cikkeit, a Boxofficemojo adatait és Lynda Obst könyveit használtuk forrásként.