Már a Ben Hur is csak egy remake volt

Régen minden jobb volt, főleg a filmek. Mert ma már csak a nagy klasszikusok lélektelen remake-jeit tudja az arcunkba tolni az ötlethiányban szenvedő Hollywood. Lassan minden egykori kedvencünkből kapunk egy új, térhatású verziót, amiből kihipóztak minden eredetiséget és tehetségtelen majmokkal helyettesítették a hajdani színészóriásokat.

A 2000-es évek elején kirobbant remake-láz óta sokszor hallani ilyen véleményeket, de mindenki hajlamos megfeledkezni arról, hogy a régi sikerfilmek látványos újracsomagolása nem az ezredforduló kőszívű és pénzéhes producereinek agyszüleménye. Csak hogy a leghíresebb példát említsük: már a 11 Oscart begyűjtő, 1959-es Ben Hur is az azonos című, 1925-ös fekete-fehér némafilm remake-je volt.

Az ok egyébként ugyanaz, mint ami miatt a képregényfilmeket erőlteti Hollywood lassan egy évtizede: ahogy a sikeres képregény olvasótábora jelzi, hogy a film is sikeres lehet a pénztáraknál, úgy a remake egy bevált recept újból tálalása. Mert a producerek igyekeznek biztosra menni.

Robin Hood és Zorro mindig visszatér

A hollywoodi remake-gyártás valójában már a 30-as és a 40-es években is virágkorát élte. Errol Flynn két ünnepelt kalandfilmjének, a 35-ös Blood kapitánynak és a 38-as Robin Hoodnak is volt némafilmes előzménye. Sőt, a korszak összes többi népszerű kardvívója is mind a 20-as évek leghíresebb fekete-fehér akcióhősének, Douglas Fairbanksnek a köpenyéből bújt elő, Zorrótól Don Juanon át D'Artagnanig.

A kalandfilmek hősei tipikusan olyan szereplők, akiket előszeretettel vesznek elő tízévente a filmesek, hogy újraforgassák a jól ismert történetüket. Nem feltétlenül az ötlethiány miatt, hanem mert Robin Hood, Zorro és a többi, szegényeken segítő népi hős már egy jól bevált márkanév, és bár a történeteiket mindenki ismeri, a korábbiaknál látványosabb díszletekkel, harcokkal és robbanással, na meg persze az adott korszak ünnepelt sztárjaival újra és újra be lehet mutatni.

Az 50-es évek asszonyainak és tinilányainak még a Garcia őrmesterrel párbajozó Guy Williams dobogtatta meg a szívét, a 70-es években az álarcos Alain Delonért rajongtak a nők, a mai nézőknek pedig már Antonio Banderas jelenti a legendás kardvívót, akit könnyen lehet, hogy a 2014-es Zorro Reborn után Gael García Bernal üt ki a nyeregből. És ugyan ki mondaná meg, hogy Errol Flynn, Giuliano Gemma, Kevin Costner vagy Russell Crowe volt-e a legjobb Robin Hood?

Hitchcock, Kuroszava és Leone is forgatott remake-et

Az 50-es évek filmtermésének egyik legismertebb remake-je a Ben Hur mellett Az ember, aki túl sokat tudott című Hitchcock-film volt, ami a brit mester saját korábbi munkájának, a még fekete-fehér A férfi, aki túl sokat tudottnak volt a színes nyersanyagra forgatott és több ponton átírt változata. A rendezőzseni pályatársa, François Truffaut szerint ez a remake egy nagyon fontos állomás a Hitchkock-életműben: "A 34-es verzió egy tehetséges amatőr filmje volt. Az új változatot viszont már egy profi művész forgatta."

Nem igaz tehát az a gyakran hangoztatott örökigazság, miszerint a remake mindig rosszabb, mint az eredeti. Sőt, akad példa arra is, hogy egy eleve jó történet egyre nagyobb mélységet és szélesebb értelmezési tartományt kap, ahogy egyre többen forgatnak belőle saját verziót. A legismertebb és egyben legsikeresebb ilyen fejlődés a Véres aratás című Dashiell Hammett-regényé. A rivális bűnbandákat egymás ellen kijátsszó, kezdetben még kőkemény noir hős Kuroszava 1961-es Testőrében már morózus szamuráj lett, hogy aztán egy borostás arcú, ponchós cowboy képében váljon ikonná Sergio Leone kultikus westernje, az 1964-es Egy maréknyi dollárért után (amiből Bruce Willisszel a gyökerekhez visszatérő maffiaeposz-verzió is készült 96-ban Az utolsó emberig címmel, de ez már nagyon nem része a popkulturális diadalmenetnek).

A szamurájfilmek és a vadnyugat ennyire látványosra sikerült összeházasítása egyébként nem volt előzmények nélküli: Kuroszava bevallottan a John Ford-féle westernekből merített, amikor elkészítette az 54-es Hét szamurájt, a United Artist stúdió pedig ebből forgatta le az egyik legismertebb klasszikusát, az 1960-as Hét mesterlövészt. (Az amerikai közönségfilmek sokat merítettek amúgy is Ázsiából, lehetetlen felsorolni az összes remake-et a Lángoló várost másoló Kutyaszorítóbantól a Szigorúan piszkos ügyek-trilógiát lebutító Tégláig.)

A szexuális forradalomban úszó 60-as évek egyik fülledt filmes érdekessége egyébként a 62-es Lázadás a Bountyn-remake-hez kötődik: a kizárólag egzotikus szépségű csajokkal házasodó Marlon Brando első felesége, Movita a régi, 1935-ös verzióban játszott fűszoknyás táncosnőt, de a színészóriás a forgatás után lecserélte a feszesebb fenekű Taritára, aki így nemcsak az új filmváltozatban, de a legenda ágyában is helyettesíthette elődjét.

Explotiation és blaxploitation

A 70-es és a 80-as éveket valamint a 90-es évek első felét nem csak a nosztalgia miatt szokás ma a zsánerfilmek 40-es évek utáni újabb aranykorának hívni, hanem azért is, mert ekkor született meg szinte az összes olyan sci-fi, fantasy, horror és akciófilmes klasszikus, amikből a mai napig előszeretettel készítenek remake-et a nagy stúdiók. A korszak népszerű űrhajómakettjei, habszivacs szörnyei, véres művégtagjai és durva zombisminkjei azonban nem mindig olyan eredeti alkotásokban tűntek fel, mint a Nyolcadik utas, a Fantasztikus labirintus vagy a Terminátor 2: több rendező is úgy gondolta, hogy a speciális effektek fejlődése csak arra jó, hogy olyan verzióban forgassa újra gyerekkori kedvencét, ahogyan mindig is elképzelte.

Ezek a rendezők előszeretettel nyúltak vissza az 50-es évek olcsó és nevetséges szörnyfilmjeihez. Philip Kaufman az 1956-os A testrablók támadásából készített remake-et 78-ban, John Carpenter az 51-es The Thing from Another Worldöt dolgozta át A dologgá, a Cronenberg-féle A légynek az azonos című 1958-as horror volt az elődje, Frank Darabont és Chuck Russell az 1958-as A masszát újították fel, a Texasi láncfűrészes rendezője, Tobe Hooper pedig az 53-as Hódítók a Marsrólt forgatta újra Támadók a Marsról címmel.

A horror- és scifi-nosztalgia természetesen nem csak a 70-es, 80-as évekre korlátozódott. Tom Savini Romero kultikus zombifilmjei előtt tisztelgett az 1990-es Élőhalottak éjszakájával, a 99-es Múmia pedig a régi Universal-klasszikusokat házasította össze Indiana Jonesszal. És míg Werner Herzog 79-ben a német expresszionista filmek legjobbikát, Murnau Nosferatuját forgatta újra, Coppola 92-ben egy másik híres vámpír, a Lugosi-féle, 1931-es Drakula remake-jével jelentkezett.

A 70-es években az egyre látványosabb sci-fi és horror zsáner mellett egy rövid életű, bár ma megint népszerű műfaj, a blaxploitaton is hódított. A kimondottan a fekete mozinézőket szórakoztatni kívánó rendezők Drakula helyett elhozták Blaculát, Clint Eastwooddal és Yul Brynnerrel egyenrangú westernhőst faragtak Fred Williamsonból a Boss Niggerben, a 31-es gengszteropuszból, a Kis Cézárból pedig Fekete Caesar címmel csináltak saját verziót.

Remake és 3D orrba-szájba

A sci-fi, fantasy és egyéb geek műfajok aranykora nagyjából a 91-es Terminátor 2-vel zárult le. A 95-ös Prianha vagy a 98-as Pszicho után már szinte csak a korábbi sikerfilmek silány másolatait ontotta Hollywood, és a sort csak ritkán szakította meg olyan közönségkedvenc klasszikus, mint a Mátrix vagy a Gyűrűk Ura-trilógia (tegyük gyorsan hozzá, egyik sem eredeti történet: előbbi a népszerű japán animéket mixelte össze William Gibson Neurománcával, utóbbi pedig egy ünnepelt bestseller adaptációja).

A 2000-es évektől folyamatosan szakadtak a nyakunkba a régi horrorfilmek remake-jei a Japánból importált Körtől kezdve a Viaszbabák házát másoló Viasztesteken át a Texasi láncfűrészes, az Ómen és a Fekete karácsony új verziójáig. Rob Zombie Halloweenje és a Véres Valentin 3D pedig ránk szabadította a 80-as évek darabolós slasherjeinek minden korábbinál látványosabb és véresebb, ám valójában harmatgyenge, felújított változatait, a Péntek 13-at és a Rémálom az Elm utcában 3D-t, amik olyan borzalmasra sikerültek, hogy jó időre kiherélték a korábban népszerű franchise-okat.

Csak Will Smith tud jó remake-et forgatni

Az utóbbi években a fantasy és a sci-fi zsáner is gyakran nyúlt vissza a régi kedvencekhez, bár a Jason Statham-féle, 2008-as Death Race-t Jason Momoa tavalyi Conanját és az idei Emlékmást sem szeretik annyira a rajongók, mint David Carradine és Schwarzenegger eredeti filmjeit. Nagyjából ugyanaz játszódik le most Hollywoodban, ami a 40-es években, amikor a színes film felváltotta a fekete-fehér kópiát: a stúdiók soha nem látott látványeffektekkel és az épp aktuális sztárokkal akarják újra bemutatni a régi sikereiket.

Mindössze két olyan remake van, ami sokkal jobb és több pénzt is kaszált, mint az eredetije: a 585,3 millió dollárt összehozó, 2007-es Legenda vagyok, ami a 64-es The Last Man on Earth és a 71-es Omega Man újrája volt (mindhárom film Richard Matheson regényén alapul), valamint a 2010-es Karate Kid, ahol ugyan a címmel ellentétben végig kungfuztak, de a film meg sem állt 359 millióig. Ezekhez a sikerekhez viszont egy olyan közönségkedvenc színész (és a fia) kellett, mint a Kaliforniába jöttem tévésorozat óta töretlenül népszerű Will Smith. Meg persze Jackie Chan.