Monica Bellucci a trójai Heléna ellen

A meztelen rabszolganőkkel hancúrozó, kamu izmokkal díszített mellvértesek a filmgyártás születése óta nagy kedvencei Hollywoodnak. Az ókorőrület elszabadítója Enrico Guazzoni és az 1912-es Quo Vadis volt: ebben láthattak a nézők először kocsihajtó versenyt, és kereszténykínzást valódi oroszlánokkal (utóbbi állítólag azért lett annyira hiteles, mert az egyik statisztát tényleg felfalta az egyik oroszlán, hiába avatkozott közbe egy puskával az idomárja). A később sword & sandalnak elnevezett zsáner igazi mérföldköve azonban a híres Sienkiewicz-regény 51-es feldolgozása lett, olyan korabeli sztárokkal, mint a westernhős Robert Taylor, a súlyemelőbajnok Buddy Baer, vagy a 80 nap alatt a föld körülben is zseniális Sir Peter Ustinov. A film sztorija örök és halhatatlan: míg a félőrült Néró császár (Ustinov) felégeti Rómát, a veterán legionárius, Marcus Vinicus (Robert Taylor) beleszeret egy keresztény rabszolganőbe (Deborah Kerr). A Quo Vadis akkor gigaköltségvetésnek számító büdzséből, 8,5 millió dollárból készült a római Cinecittá stúdióban, és még abban az évben 30 milliós bevételt csinált Amerikában. A 8 Oscar-jelöléséből viszont egyet sem váltott be (Ustinovot azért kárpótolták egy Golden Globe-bal). Ez volt egyébként Bud Spencer első mozifilmje: a császár testőreként látható néhány jelenetben.

A Quo Vadis bevételei megmentették az MGM-et a csődtől, a stúdióvezetők pedig rájöttek, mekkora kasszasikereket hozhatnak a szandálos filmek. 53-ban leforgatták Marlon Brandóval a Julius Caesart, 59-ben pedig ismét beköltöztek a Cinecittába, ahol az akkor extrém durvának számító 15 millió dollárból minden idők leggrandiózusabb díszletei között készítették el a máig Oscar-rekorder Ben Hurt. William Wyler egymillió dolláros rendezői rekordfizetést kapott, hogy levezényelje az 1925-ös Ben Hur remake-jét, amiben még rendezőasszisztensként dolgozott. A réi barátból halálos ellenségekké váló zsidó Ben Hurt és a római légiós Messalát Charlton Heston és Stephen Boyd alakították, akik később más történelmi kalandfilmekben is felbukkantak (El Cid, A Római Birodalom bukása, Antonius és Kleopátra, stb). A Bond-filmek díszlettervezője, Ken Adam és csapata majdnem egy évig építette a híres kocsihajtós jelenet díszleteit, de megérte: a film 75 milliót kaszált, amivel az inflációval is kalkuláló toplistán még pont előzi az Avatart. Az Oscar-esőből pedig a főszereplő, a rendező a vágók és a speciális effektesek mellett a magyar származású zeneszerzőnek, Rózsa Miklósnak is jutott, aki már a Quo Vadis és a Julius Ceasar idején is az MGM-filmek komponistája volt. Nálunk a Ben Hurt csak 82-ben mutatták be, de az 5,5 milliós nézőszámával azóta is rekorder a hazai moziforgalmazásban.

Az öntörvényű Stanley Kubrick a Cinecittá helyett spanyol és kaliforniai helyszíneken forgatta le tízezer fős stábbal a történelem leghíresebb rabszolgafelkelését kirobbantó gladiátor történetét. Társproducernek beszállt mellé Kirk Douglas is, aki ezzel a filmmel akart bosszút állni William Wyleren, amiért nem neki adta Ben Hur szerepét. A rendező eredetileg a Quo Vadis veteránja, Anthony Mann lett volna (le is forgatott egy sóbányás jelenetet), de kiszállt, miután összebalhézott Douglasszel. Kubrick az operatőrt, Russell Mettyt utálta ki a stábból, és inkább ő kezelte a kamerákat (viszont az Oscart Metty kapta helyette), miközben olyan, a szövegeiket rendszeresen átíró sztárokkal kellett hadakoznia, mint Laurence Olivier és Tony Curtis. És Peter Ustinov, aki ezúttal már megkapta a Quo Vadis óta áhított Oscart. Kirk Douglas egyébként direkt a kommunista múltja miatt Hollywoodból kiüldözött forgatókönyvírót, Dalton Trumbót szerződtette le, aki fel sem kerülhetett a stáblistára (az Oscarjait csak a 90-es években vették vissza a kamuíróktól), a filmjeit pedig maga a nagy John Wayne nevezte marxista szemétnek.

Az 50-es és a 60-as években Hollywood állandó vendég volt a Cinecittában. Viszont amikor nem amerikai stáb dolgozott a gigastúdióban, az olaszok csaptak le az otthagyott díszletekre, hogy amerikai pankrátorokkal forgassák le a saját, low budget szandálos filmjeiket: a Romolus és Remust, a Két gladiátort, a Róma óriásait és a többi legendás peplum mozit. A hollywoodi sztárok nélkül készült Aranygyapjú legendájában elsőként keveredtek mitológiai elemek a vegytiszta szandálos műfajba: Ray Harryhausen görögöket befenyítő csontvázharcosait minden fantasy-rajongónak illik ismernie.

Az eredeti, gumiszörnyes Titánok harca a VHS-korszak egyik legnépszerűbb fantasyje volt, amíg a Végtelen történet-Fantasztikus labirintus-A herceg menyasszonya trió le nem taszította a trónról. A görög mítoszok összes szörnyét lekaszaboló Perszeusz legendájából az Aranygyapjúval befutott Beverley Cross írta meg a forgatókönyvet, a stop motion technikával mozgatott krákenről és a többi rémségről Ray Harryhausen gondoskodott. Ebből a filmből már nem hiányoztak a sztárok: Perszeuszt az összenőtt szemöldökű, Jim Morrison-hasonmás Harry Hamlin játszotta, aki 1978-80 között együtt élt a legelső Bond-lánnyal, a Titánok harcában Aphroditéként domborító Ursula Andresszel. Zeuszt a Spartacus-veterán Sir Laurence Olivier alakította, de láthattuk az olümposziak között McGalagony professzort, azaz Maggie Smitht is, aki ekkor már a forgatókönyvíró felesége volt.

A 81-es Titánok harca után tetszhalott állapotba került a szandálos zsáner. A közönség kedvencei az ókori mítoszokat és a scifit zseniálisan ötvöző Star Wars-folytatások lettek, a sword & sandal hívei pedig átcsábultak az évtizedet egyértelműen uraló sword & sorcery stílushoz, ami futószalagon szállította a klasszikusokat (Conan, a barbár, Legenda, Willow, stb.). A 90-es években minden felkapott sztár leforgatta a maga kosztümös-kardozós filmjét (Robin Hood, Három testőr, Rettenthetetlen), az évtized végén viszont jött Ridley Scott, és visszaállította a B-kategóriás filmekbe száműzött Róma dicsőségét. A 103 millióból forgatott Gladiátorban benne volt minden, ami miatt 40 évvel korábban bevételi rekordokat döntött a műfaj: megalomán díszletek, dögös nők, kigyúrt hősök, harci szekerek, igazi és digitális fenevadakkal zsúfolt arénák. A kegyvesztett hadvezérből lett sztárgladiátorért járó Oscar (na meg a 457 milliós bevétel) azonnal A-kategóriás hollywoodi sztárt csinált az addig ausztrál vígjátékokon és kultfilmek mellékszerepein tengődő Russell Crowe-ból. Az öt Oscart besöprő Gladiátor stábjából egyébként többen is megmaradtak a kosztümös műfajnál: John Mathieson operatőr, Sonja Klaus díszlettervező, Matthew Sampson lovas kaszkadőr, vagy az Oscar-díjas jelmeztervező, Janty Yates a Mennyei királyságban és Robin Hoodban is Ridley Scottnak dolgoztak.

Képregényrajongóként nem hagyhatjuk ki a toplistánkból a franciák nemzeti hősét, Asterixet, aki a mozifilmekben is ugyanúgy kiüti a sarujukból a buta római légiósokat mint a régi Alfák szóviccekkel súlyosbított lapjain. Bár az első rész 1999-ben készült, válogatásunkba a 2002-es folytatás került be, természetesen isteni Monica Bellucci miatt, aki Kleopátraként minden jelenetben másik, mélyen kivágott ruhát hordott. Gérard Depardieu telitalálat volt a szupererős gall melák szerepére, de Christian Clavier sajnos csak két részig volt Asterix. A 2008-as folytatást már nem vállalta el a tévés szerepei miatt, a rajongók pedig azóta is utálják a helyére beugró Clovis Cornillacot.

A Gladiátor sikere után a Warner fejesei túrták elő a törikönyveket, újabb szandálos hősöket keresve, és ekkor már az is történelem volt, hogy az MGM és a Cinecittá az ókori mozik fellegvára. A Trója minden tekintetben le akarta nyomni a Gladiátort: a 175 milliós büdzséből olyan sztárok rohangáltak a látványos díszletek között, mint Brad Pitt, Eric Bana, Orlando Bloom, Sean Bean, Peter O'Toole és Diane Kruger. Bár kedvenc kaszkadőreink (Piroch Gábor és Balogh Menyhért) becsülettel végigverekedték a forgatást, a Trójának díjakban nem, csak bevételben (497 millió dollár) sikerült lenyomnia a Russel Crowe-filmet. Szinte mindenkinek egyértelmű volt, hogy a Das Boot óta közepes katasztrófafilmesként tengődő Wolfgang Petersen csak lelkes kontár a minden évtizedben mozitörténeti klasszikust forgató Ridley Scotthoz képest, bár kritikusunkat elbűvölte Brad Pitt korhűen izmos felsőteste. 2004-ben a Warner mozikba küldte Oliver Stone unalmas homo coming outját, a Nagy Sándort is, amit  saját fiával smároló Angelina Jolie sem tudott megmenteni a bukástól (interjúnk a rendezővel itt olvasható).

A vérben, csöcsben és kockás hasakban tobzódó film az Index kritikusai szerint a poszt-Gladiátor korszak legjobb szandálos filmje, és nemcsak azért, mert mátrixosan repkednek benne a levágott fejek meg a kigyúrt görögök. Zack Snyder tisztelte annyira az eredeti Frank Miller-képregényt, hogy nem inspirációnak használta a thermophülai mészárlását (mint a Sam Raimi a 40 évnyi Pókembert), és nem akarta a saját kis mesevilágába átrakni a szereplőket (mint Tim Burton tette Batmannel). A 300 neki képes forgatókönyv volt egy megabrutális CGI-orgiához, amiben az elképesztő látványé és a macsó dumáké lett a főszerep az olyan másodvonalbeli színészeken helyett, mint az azóta akciósztárrá kikiáltott Gerard Butler, vagy a Gyűrűk Urából ismerős David Wenham. Így kell a 65 millió dollárból 456 milliót csinálni.

A Warner és a Legendary Pictures fejesei a 300 után még egy bőrt lenyúztak a zúzós zenére belassítva gyilkoló, pajzsos görögökről. De az új Titánok harca csak annyiban hasonlít a 81-es eredetire, hogy itt is vannak bazi nagy szörnyek meg olümposzi isteneket játsszó brit színészek (Liam Neeson mint Zeusz, Ralph Fiennes mint Hádész), és Perszeusz most is lenyomja a Medúzát. A pegazuson lovagló ókori Supermant a T4 és az Avatar felkapott sztárja, Sam Worthington játssza, de hiába menti meg Alexa Davalos (Androméda) mellett Gemma Artertont is, a végeredmény a kritikusok szerin egy térhatást nyomokban sem tartalmazó, bűnrossz 3D-kamu. A nézőknek viszont bejött: a Hulk 2-t is jegyző Louis Leterrier eddig 323 milliót kaszált vele.

.